Sokat foglalkoztam azzal, hogy miként is értelmezünk egy-egy látványt. Hiszen minden képhiba mögött egyfajta technikai látványértelmezés kell álljon annak megértéséhez. Egy életlen képnél ismernünk kell ezen optikai törvényt, egy bemozdulásnál a rögzítés folyamatát, de akár egy rossz minőségű JPG fényképnél is tudnunk kell, mi idézi elő azt a különös blokkosodási effektust. Engem ezen munkám során kifejezetten a bemozdulásos életlenség mint látvány és mint információ értelmezés érdekelt. Mivel rögzítés szempontjából nagyjából megegyeznek a ma használatos képrögzítő masináink, így széles körben értelmezhető egy-egy bemozdult jármű vagy emberi alak, hiszen ehhez a megszokott látványhoz társítja agyunk a mozgás folyamatát. Mivel az ezredfordulón a ma szinte uralkodó digitális technika még nem tudott olyan hihetetlen nagy felbontásokkal kecsegtetni, mint manapság, így megfelelő felbontás híján sok stúdióban különböző tárgyfotózásoknál a diplomámhoz használt fényképezőgéphez hasonló struktúrájú szkenner hátfalas gépeket használtak, mivel így a mozdulatlan tárgyakat sokkal nagyobb felbontásban volt lehetőség rögzíteni. Ez a technológia később, koránt sem véletlenül, hiszen komoly defektusokkal küzdött a mozgás rögzítése és maga az expozíció elkészítésének ideje terén, alulmaradt a ma is használatos egyszeri kiolvasású érzékelők. Ebből a technikatörténeti fejezetből indultam ki és dolgoztam fel egy fiktív jelent, amikor is nem a mostani redőny vagy központi záras technika fejlődött tovább és foglalta el helyét a mindennapok kameráiban, hanem a réskamerák nyújtotta konstrukció. Ily módon a kollektív látás ennek a technikának a leképezési megoldásaira élesedett ki fiktív jelenemben, és most a különböző mozgási torzulásokat tudnánk mozgásként értelmezni, semmint a bemozdult alakok sziluettjeit. Bár első hallásra meglepő lehet, hogy miért pont ezt a természeti jelenséget választottam, de pontosan kismértékű képi reprezentációja volt választásom indoka. Viszonylag kevés képen exponálódik be egy fuvallat nyoma, mely meglebbenti az ágakat, hiszen olyan nüansznyi jelenségről van szó, amely a mi magunk és fényképezőgépünk számára is alig érzékelhető. Így egy láthatatlan látvánnyá válik, egy elvesztett információvá a képen. A levegő mozgását nem tudjuk pontosan milyen alakot ölt vagy milyen ritmusban fúj, hiszen erre csupán kevés vizuális referenciánk van, így nincs mihez viszonyítanunk. Nyilván hagyatkozhatunk érzékszerveinkre, de azok is csupán addig segítenek bennünket, míg közvetlen kapcsolatba kerülnek a levegő ilyetén mozgásával. Technikai tézisem valósággá válása esetén viszont szinte nem lenne fényképünk enélkül a különös képi anomália nélkül, tehát megfordulna az arány és a láthatlan látvány szinte egy unalomig látott effektussá alakulna. Képeimet egyfajta meditációnak szánom arról, hogy miként is értelmezendő egy képi információ. Ez az univerzális látvány, a szél látványa, a Föld bármely pontján megfigyelhető és közismert, annak képi reprezentációjának viszont technikai kulturáltságunk szab határt. Így próbálok rámutatni mennyire is saját képkultúránk rabjaivá válunk, amikor is szembekerülünk egy számunkra értelmezhetetlen látvánnyal. Láthatók az ágak, vannak rajtuk levelek, felismerhetőek a növény főbb karakterisztikái, de valami mégsem stimmel. Valami nem passzol a képbe. Egy számunkra újszerű, eképpen értelmezhetetlen információ: a mozgás ilyetén jelenléte.